Első lecke, avagy miért nem lett orrfurulyám
Megérkezésünkkor abban a szerencsében volt részünk, hogy a Pu’uhonua O Honaunau Nemzeti Történelmi Parkban épp egy hagyományőrző kulturális fesztivál vette kezdetét. Részt vehettünk a bennszülöttek által ma is szent helyként tisztelt Hale o Keawe heiaunál tartott nyitóceremónián, ami fantasztikus élmény volt!
Kipróbálhattunk ősi kézműves technikákat, masszázst, részt vehettünk különböző mesterségek bemutatóin, kóstolhattunk tradicionális ételeket, italokat, megcsodálhattuk a helyi Hula csoportok bemutatóit, tehát a legjobb időpontban a legjobb helyre csöppentünk, mert az ősi hawaii kultúra elevenedett meg előttünk.
Ugyanakkor annyi élmény, látni- és tapasztalni való volt egyszerre, amihez még óriási forgatag is párosult, hogy egy idő után úgy éreztem, telítődtem. Mivel a park az óceánparton helyezkedik el -és én már nagyon vágytam az óceánra is-, gondoltam félrevonulok egy időre belőle töltekezni. Ugyan előtte kinéztem magamnak egy bácsit akinél lehetett orrfurulyát faragni, de azt gondoltam megvár, majd ha visszatértem, nála folytatom a kézműveskedést.
Csodás élmény volt hallgatni az óceán zúgását -aminél nem tudok élvezetesebbet az agyam kikapcsolására-, szuper volt megmerítkezni benne, ami által fel is töltődtem, csakhogy…
Mire visszatértem a forgatagba, a bácsi már épp pakolt össze, befejezte aznapra a tevékenységét. Én pedig ott álltam legörbült szájjal, mert Új-Zéland óta vágytam egy orrfurulyára, amit most ráadásul magam készíthettem volna el szakavatott segítséggel, ám ezt az alkalmat elszalasztottam.
Szomorkodtam már néhány perce, amikor eszembe villant a Huna hét törvényének egyike, ami fejbekólintott:
MANAWA – azaz a MOST a cselekvés pillanata.
És azonnal elöntötte a hála a szívemet. Mert szerencsémre Hawaii az első napok egyikén tanította meg nekem, hogy legyek jelen a pillanatban. Akkor és ott használjam ki a lehetőségeimet, élvezzem amit lehet, mert különben elszalasztom.
Végtelenül hálás voltam azért, hogy ez dolog az orrfurulyával a második napon esett meg velem, mert így lehetőségem nyílt az ottlétünk alatt mindig a pillanatot megélni.
Emiatt aztán bármikor, amikor Hawaiira gondolok, látom magam előtt az óceánt, a Mauna Keát, a Tejutat, érzem, ahogy a szél az arcomba fújja a zöld homokot, érzem a virágok illatát, a számban a mangó és a papaya ízét, a talpam alatt a lávakövet, hallom a madarak énekét és az óceán zúgását, mert ez mind-mind mélyen belém égett attól, hogy ott és akkor jelen voltam, és be tudtam fogadni a csodáit.
by