Kacskaringós megérkezés…
2007 tavaszán -miután már három különböző ember lelkendezett nekem egy bizonyos polinéz masszázsról- egy napon úgy döntöttem, megnézem magamnak, miért is tolakszik elébem ennyire ez a dolog.
Szegedre tartottam egy megbeszélésre, és ott jelentett be masszázsra egy kollégám.
Nem voltam jó állapotban, mert előző nap tudtam meg, hogy apámnál daganatot diagnosztizáltak és sürgősen műteni kell. Egész úton odafelé telefonos családi kupaktanácsot ültünk, hogy hol, mikor, hogyan lenne a legjobb, tehát mindennel foglalkoztam, csak épp magammal nem.
A masszázsstúdióba a kolléganőm úgy lökött be, hogy most aztán már…, az ágyra pedig a minden mindegy megadásával szinte rázuhantam. Ez volt az első lépcsőfok.
A következő másfél óra alatt olyan szintű transzformáció történt bennem és velem, hogy azzal a megkérdőjelezhetetlen mondattal nyitottam ki a szemem, hogy „Ezt nekem meg kell tanulnom!”
Mivel általános iskola hatodik osztályától arra készültem, hogy tanítani szeretnék -ez közben többféle formában is megvalósult-, soha fel sem merült bennem, hogy masszőr legyek. Abban a pillanatban viszont Szegeden ez a dolog visszafordíthatatlanul eldőlt.
Hazatérve azonnal a netet böngésztem, hogy hol, mikor indul tanfolyam, és egyáltalán mi a fene ez a masszázs, hogy ekkorát fordított rajtam irányban.
Az itthoni képzéseket végig járva, a következő évben már Új-Zélandon tanultam attól a sámántól, aki a Ma-Uri masszázst elhozta Európába.
Az ott töltött másfél hónap alatt sokat tanultam és tapasztaltam a polinéz kultúráról, szellemiségről, hagyományokról, rituálékról, csodálatos találkozások voltak maori őslakosokkal, a természettel, és már nem testben lévőkkel is… De mindez csak előszobája, bevezetése volt annak, ami később ezután következett.
Hazatérve, a fő tevékenységeim mellett -akkor is és azóta is trénerként és coachként dolgozom, tehát a tanítás, az emberekkel való foglalkozás, az életminőségük jobbá tétele nemcsak munka számomra, de mondhatom, hogy szerelem – nagy lelkesedéssel láttam hát neki a hozzám fordulók ezirányú támogatásának is. Mivel testből, lélekből és szellemből vagyunk, így fontos volt számomra, hogy immár bármelyik oldalról közelítve tudtam a változási folyamatokat előmozdítani, támogatni.
Korábbi tanárom, Witold Kuharczyk akkortájt kezdte tanítani Magyarországon a Lomi Lomi masszázst, ami a Ma-Uri alapjául szolgált. Visszatérhettem hát a gyökerekhez, amit már sokkal nagyobb tudatossággal választottam, de még mindig nem sejtettem, mit is jelent ez nekem.
Egy újabb mérföldkőhöz érkeztem, ami a „hazatalálás” élményét hozta el számomra. Mit jelentett ez? A tanfolyamon szinte „kifolytak” a kezeimből a mozdulatok. Önálló életre kelt a testem, nem kellett gondolkodnom, hogy mi lesz a következő lépés, olyan mély kapcsolódásba kerültem az ágyon fekvőkkel, mintha egy szeretetteli energiacsatornába kerültem volna, ahol magától történne meg minden, ami az ágyon fekvőt szolgálja.
Annyira magától értetődő volt minden kapcsolódás, minden érintés, minden mozdulat, mintha mindig is ezt csináltam volna. Az egész olyan felfoghatatlannak tűnt, hogy én lepődtem meg rajta a legjobban. (Minderre később a Nagy Szigeten kaptam meg a magyarázatot, de egyelőre nem szeretnék előre szaladni.)
Pár hónappal később meghalt a párom. Hirtelen. Nagyon összetörtem. Ugyanakkor abban az állapotban valahogyan még sokkal érzékenyebbé váltam, amikor masszíroztam. Mintha megnyílt volna egy újabb kapu fölfelé, ami segítette a szeretetteli kapcsolódást azzal, akit érintettem. Misztikus volt…
Ekkor érkezett Lengyelországból Terenia Mocna, egy Huna Awaiku bemutató workshopot tartani, amire én is meghívást kaptam. (Terenia akkor már sok-sok éve járt Hawaiira különböző gyógyítóktól tanulni, és megosztotta a tudását Európában.)
Az Ő érzékenysége, mély tudása, szeretetteli lénye önmagában gyógyító hatással volt rám, így nem volt kérdés, hogy részt vettem a 2009-től két éven át tartó tanfolyamsorozatán.
Melyen megismerhettük az ősi hawaii történetét, hogy miként éltek ott az emberek, imákat, különböző gyógymódokat, rituálékat, filozófiát, táncokat, a tradicionális Ho’oponoponót. És ezen közben adódott a lehetőség, hogy 2010 nyarán Terenia vezetésével elindulhattunk Hawaiira, hogy a sok elméleti tudást a valósággal is megfűszerezzük, és örök emlékként beírjuk a szívünkbe.
Míg élek, hálás leszek annak a „láthatatlan kéznek”, ami 2007 tavaszától terelgetett állomásról állomásra, hogy egyszer csak HAZA érkezzek.
Mielőtt a Nagy Szigetre értünk, egy barátnőmmel néhány napot Honoluluban töltöttünk, hogy egy kicsit ráhangolódjunk az ottani energiákra. Csodás hely Honolulu is, de a semmihez sem fogható érzés akkor ért, mikor megérkeztünk Konába: „Itthon vagyok!”
Ismét megleptem magamat is. Sosem terveztem, hogy Hawaiira utazzak, és most -Új-Zélandot is megjárva- ott voltam. Otthon. Láthatatlan energiaszálak kötöttek oda.
Mi történt??
Az ember lányának útjába akad egy masszázs. Aztán elmegy miatta a Föld túlsó oldalára, mert valami megmagyarázhatatlanul hívja. Aztán rájön, hogy árad a kezéből egy másik, ami ebből a földből fakad, és egyre mélyebb kötődést érez. Majd élete mélypontján megjelenik az életében egy nő, aki hónapokon át arra készíti föl, hogy felismerje ezt az érzést, amikor leteszi a lábát erre a földre, hogy OTTHON VAN.
Úgy éreztem, mintha mindig oda tartoztam volna. A gyökereim, mint egy bölcső, öleltek körbe ezen a szigeten. És onnantól kezdve Hawaii új dolgokra tanított (vagy inkább emlékeztetett?) engem.
by