Amikor megbetegszünk vagy akár baleset ér minket és a mozgásunkban korlátozottak leszünk, az mind-mind üzenet a testünktől a fejünknek: lassíts, állj meg, értékeld át, nézz rá, hogy mi felé haladsz, mert ez nem az az irány, ami felé tartanod kellene!
Amennyiben ilyenkor csak odáig jutok el, hogy „Jaj, hogy lehetek ilyen szerencsétlen?” vagy „Miért pont velem történik ez?” vagy „Miért pont most?” és megrekedek az ÖN-sajnálatomnál, ahelyett, hogy önvizsgálatot tartanék, akkor olvasatlanul hagytam a testem üzenetét. Így a testem újabb üzeneteket fog számomra küldeni (különböző más tünetek formájában) egészen addig, míg meg nem nyitom a postaládámat… azaz felelősséget vállalva érte, el nem kezdek rá/magamra figyelni.
Nem azért, mert büntetni akar, épp ellenkezőleg. Olyan irányba szeretne minket terelni, ahol több öröm, nagyszerűbb lehetőségek várnak ránk.
Ha ilyenkor megállnánk, és kesergés, panaszkodás helyett észrevennénk, hogy a megáll(ít)ással tulajdonképpen lehetőséget kaptunk arra, hogy feldolgozzunk (például azt, hogy hogyan jutottunk idáig).
Aztán pedig keresnénk, hogy hogyan mászhatunk ki a magunk teremtette helyzetből oda, ahol lenni szeretnénk, a testünk nagyon gyorsan meggyógyulna és tovább engedne.
De mi által kerülünk legtöbbször ilyen helyzetbe? Hogy a szokásaink, másoktól átvett mintáink, meggyőződéseink szerint éltük az életünket. Legtöbbször másoknak megfelelve, és mindezt tudattalanul.
Mi a gond ezzel? Hogy az elménk kétféleképpen működik: tudattalanul vagy tudatos jelenléttel. Ezt pedig az határozza meg, hogy gondolkodunk vagy figyelünk/felfedezünk. Egyszerre a kettő nem működik.
1. Amikor gondolkodunk, az előbb említett tudatalatti programjaink szerint működünk -mint egy lemezjátszó-, és ilyenkor a szokásos gondolataink a szokásos módon (ingerválaszokkal) betöltik a fejünket.
2. Amikor pedig kíváncsiak vagyunk, megfigyelünk és megismerni akarunk valamit, olyankor üres (vagy maximum kérdésekkel van teli) a fejünk.
Ilyenkor az új megismerések mentén van lehetőségünk mást választani.
Tehát amikor megállít a testünk, az egy áldás. Mert ilyenkor elkezdhetünk a szokásos programok helyett kérdésekből működni, melyekből az első így hangzik: Mi a fene történik velem? 😊
Aztán: Hogy érzem ettől magam? Mit szeretnék ehelyett? Hogyan lenne jó nekem? Stb.
Ami fontos, hogy ne válaszolj azonnal (mert azok a sztenderd válaszaid lehetnek), hanem csak figyelj!
A klienseimmel ezt a figyelő, megfigyelő, kíváncsivá váló, jelenlévő utat járjuk be, egy másféle -önmagukra figyelő- működést megtanulva, hogy a testük ne nyomjon többé satuféket. 😉
by