Csalódtam…

Picture of Gergely Györgyi

Gergely Györgyi

transzformatív coach

Csalódtam…

…a szerelmemben.

…a barátomban.

…a főnökömben.

…a gyerekemben.

…magamban.

Stb., írjátok sokan.

Van egy jó hírem. Amikor -úgymond- csalódunk, csupán egy illúzióval leszünk szegényebbek.

Azzal az illúzióval, amit hozzá tapasztottunk az illetőhöz, beleláttunk az illetőbe, belegondoltunk a vele való kapcsolatba -de sosem volt ott. Legfeljebb úgy tett/ünk, mintha ott volna.

Az a dolog a mi fejünkben, szívünkben, elképzelésünkben, vágyunkban, elvárásunkban létezett csak. A csalódás pillanatában ez volt az, ami kipukkadt, köddé lett, láthatatlanná vált. És megláttuk a másikat, a kapcsolatot vagy magunkat a pőre valóságában/unkban.

Esetleg a másik -a nekünk való megfelelésből, szeretetteli akarásból, félelemből (és még sorolhatnám a motivációkat) – egy darabig még igyekezett is fenntartani ezt a látszatot, de egyszer csak mindannyiunknál eljön az a pillanat, amikor már fárasztóbb a látszatnak való megfelelés, minthogy önmagunk legyünk.

Minden csalódás tehát egy igazságpillanat.

És ha így tekintek rá, könnyebb elengednem a hozzá fűződő fájdalmat.

A fájdalom ugyanis abból a ragaszkodásból keletkezik, amivel kapaszkodunk még a vágyott dologba -annak ellenére, hogy már látszik az ellenkezője, látszik az igazság.

És mennél inkább vágyott volt az az elképzelés, annál inkább tudunk ragaszkodni a fenntartásához. Mert a lehetőség (vagy annak a látszata) az, amit nehéz elengednünk. Azt, hogy másképp is lehetne.

Csakhogy nincs, nem létezik a másképp. Csak az van, ami van.

A gyógyulást ennek a ténynek az elfogadása hozhatja meg számunkra.

Amíg azonban ragaszkodunk az elképzelt lehetőséghez („De másképp is lehetne!”), addig megnehezítjük a saját magunk számára a folyamatot, akadályozzuk a tovább lépést, a nyitottságunkat valami új, a valóság befogadására.

Szokták mondani: Az igazság fáj.

Valójában azonban nem az igazság fáj, hanem az illúzióhoz (nem valósághoz) való ragaszkodásunk. Az, hogy a valósággal szemben, mi még mindig a vágyott (a képzeletben színesre, illatosra pingált) képet szeretnénk fenntartani. Ennél fogva a csalódást nem a másik okozza, hanem mi magunk.

Mit tehetünk hát egy ilyen helyzetben? A lehető leggyorsabban elfogadjuk a helyzet létezését (az van, ami van), és ezzel a valósággal kezdünk valamit. Lehetőleg valami olyasmit, amivel elégedettek leszünk. 😉

Picture of Gergely Györgyi

Gergely Györgyi

transzformatív coach

Hasonló cikkek

Mire tanított engem Hawaii? VI.

Megerősítés Aunty Maile Napoleontól, avagy a kör bezárul A delfinekkel való találkozás után volt még egy nagy álmom. Bálnákkal találkozni. Ez azóta élt bennem, mióta láttam a Bálnalovas című filmet, ami mélyen megérintett. Azt is régóta tudom, hogy a bálnák

Tovább olvasom »

Mire tanított engem Hawaii? V.

A delfinek üzenete Rólam köztudott, hogy egy gyerekkori fulladásos élményemből következően sokáig víziszonyos voltam. Tudok úszni, de nincs vízbiztonságom. (Tehát olyan helyeken úszom általában, ahol vagy leér a lábam, ha akarom, vagy ha mély a víz, láthatok valami olyan pontot,

Tovább olvasom »

Mire tanított engem Hawaii? IV.

Ébresztő a Pu‘u Loa petroglifáknál Naplemente előtt érkeztünk arra a területre, ahonnan be tudtunk menni a lávakövekbe vésett szimbólumokhoz, emiatt szinte rohanvást kellett megtennünk a körülbelül félórás utat, hogy még lássunk valamit a rajzokból. Terenia után csörtetett az egész társaság,

Tovább olvasom »