Mindig mondom a klienseimnek, hogy ne gondolják, hogy azért, mert okosabbnak, tapasztaltabbnak vagy bölcsebbnek látszom, és tudok nekik segíteni amikor hozzám fordulnak, nekem nem kell az önmagam megfejlődésében ugyanúgy megmásznom a magam számára kijelölt „hegyeket”.
És szintén ne gondolják, hogy ez számomra könnyebben megy, kevesebb erőfeszítéssel, kevesebb izzadsággal jár vagy kevesebb időbe telik, mint nekik.
Mindössze abban van már rutinom, hogy nem rettenek meg a nehézség láttán, hogy nem torpanok meg, nem veszítem el a hitemet a sötétségben tapogatózva, mikor néha én sem találom az ösvényt, hogy előbb-utóbb értelmet nyer a látszólag céltalan bolyongásom a nehézségek közepett.
Abban lehet rutint szerezni, hogy természetesnek vesszük ezt a „vajúdási” (valójában érési) folyamatot, amit sosem lehet sürgetni vagy siettetni, csak pillanatról pillanatra, helyzetről helyzetre figyelni, érzékelni, megélni, aminek a végén kikristályosodik, megszületik egy sor megértés közben egy másfajta minőség, mint amiként előtte léteztünk.
Épp egy ilyen folyamat katartikus pillanatait élhettem át a napokban a saját életemmel, tanulásommal kapcsolatban egy nagyjából kétéves(!) folyamat (még szándékosan nem írom, hogy végén, inkább azt írom) egy „kilátópontján”. Azért írok róla, hogy tudjátok, az ilyesmit senkinek nem adják ingyen.
Az én témám az áteresztőképesség tanulása volt. (Maga a fogalom persze csak ezen a ponton látszik ilyen egyértelműen, az elején, a nehézségekkel bajlódva, a sötét erdőben tapogatózva fogalmam sem volt, hogy ezt az esszenciát keresem. 😊)
Nagyon különböző helyzetekben, nagyon különböző emberekkel való interakciókban kellett tanulnom, hogy hogyan ne nyeljem be az ő megítéléseiket, a felém lőtt mérgezett nyilaikat, vagy csupán azokat a feltételezéseiket, amiket velem kapcsolatban a saját tévedéseikként valósnak gondoltak.
A folyamat közben ezekbe többször „belehaltam”, mert fájdalmasan bennragadtak az elmémben, szívemben, testemben, és nem tudtam a fájdalomtól szabadulni.
Elméletben, a fejemmel persze tudtam, hogy mit kellene tenni, de amíg nem megyünk át azon a bizonyos szülőcsatornán -minden ízében megtapasztalva a dolgot- nem tud testet ölteni a csoda.
A csoda pedig az, amikor szétválnak az esőfelhők, és a beáramló fényben minden világossá válva egyszer csak más minőségben nyilvánulsz meg, mint annak előtte. Erőlködés és fájdalom nélkül. Mintha mindig is ez lett volna természetes. Hallod, felfogod mások ítéletet, bírálatait, tévedéseit, de -átengedve magadon- már nem hatnak rád. Képes vagy csak megfigyelni, érzékelni és csak tovább engedni. Nem mérgez többé. Nem mérgezed vele magad. Nem azért, mert így akarod. Hanem mert csak így történik. Te pedig képes vagy érzékelni a különbséget.
by